A síróké

Igehirdetés 2013. júl. 7-én, Cegléd-Felszegen (Bereczky Örs)

 „Jézus azután elment onnan, és visszavonult Tírusz és Szidón területére. És ekkor egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltott:Jézus és a kánaáni asszony
– Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek!
Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá tanítványai, és kérték:
– Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik.
De ő így felelt:
– Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.
Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta:
– Uram, segíts rajtam!
Jézus erre így válaszolt:
– Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.
Az asszony azonban így felelt:
– Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek uruk asztaláról hullanak.
Ekkor így szólt hozzá Jézus:
– Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!
És meggyógyult a leánya még abban az órában.”
(Máté evangéliuma 15,21-28)

Textus:

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”                 (Máté evangéliuma 5,4)

Igehirdetés:

Kedves Testvéreim!

I. A sír szóról egyszerre két dolog juthat eszünkbe. Az egyik az, ami az Igében is benne volt: hogy valaki sír – és tegyük hozzá még azt is, hogy valaki bánatában sír. Ez a boldogmondás nyílván nem azt idézi meg, amikor valaki örömében sír, hiszen akkor nem folytatódna a mondás a vigasztalással. A sír szó másik jelentése pedig ez: temetői sír.
A sír szó e kétféle alakja állítólag – a nyelvészek szerint – nem függ össze egymással, csak véletlenül hangzanak ugyanúgy. De én mégis szeretném ezt a kettőt összefüggésbe hozni. Az tud igazán sírni, aki a temetői sír miatt sír.
Mert mi is a sírás? Teljes összetöretésünk. Az az állapotunk, amikor minden összeomlik, ami értelmessé és jóvá teszi az életünket. Amikor nem tudunk uralkodni magunkon, amikor nem tudunk uralkodni az arcvonásainkon. Eltorzul az arcunk, mert eltorzul az életünk. Eltakarjuk az arcunkat, mert nem mindig tartozik másra ez az állapotunk.
Mert mi is a temetői sír? Szerettünk hamvait rejtő halom. A halál győzelme az élet felett. A mi legnagyobb bajunk. Végső soron a halál teszi tönkre életeinket. Nem csak abban az értelemben, hogy a gyász okozza a legnagyobb fájdalmat. Hanem úgy is, hogy minden testi-lelki szenvedésünk a halál előjele. A pusztulásból kapott ízelítő.
Sírunk a sír miatt: a halál rettentő, embernél erősebb ereje fenyeget minket, és mi eltorzult arccal, tehetetlenül roskadunk össze.
Még egy dolgot kapcsolok ide. Mi férfiak, különösen is nehezen tűrjük, hogy ne tudjunk uralkodni a vonásainkon. Hiszen az életben – jó értelemben véve természetesen – uralkodni, azaz vezetni és dönteni kell. De nehogy azt gondoljátok, hogy ne lenne oka egy férfinak sírni. Létezik ki nem mondott, belső sírás is.

II. Jézus szerint boldogok, akik sírnak. Miért mondja ezt?
Biztos, hogy nem arra gondolt: a sírás könnyebbít az emberen. Mert igaz, hogyha kisírjuk magunkat, akkor megkönnyebbülünk. A kicsi gyerekeimnél ez egészen jól működik. Kicsit bőg, aztán abbahagyja. De nem működik ilyen könnyen a felnőtteknél. A sírásunk oka nem múlik el. Olyan bánataink vannak, amik a sír felé mutatnak. Zavar változhatatlanul rossz jellemünk, zavarnak újra és újra elkövetett hibáink, ismétlődő bűneink. És: megmaradnak családi csődjeink. Az imént a kisgyermekekkel példálóztam: azért azt is ismerjük, amikor egy gyerek belehergeli magát a sírásba, „hisztériázik”, és csak nehezen lehet megnyugtatni. A felnőtt ember – akár nem látható – sírása ilyen el nem múló, erősödő fájdalommá is válhat. Jézus nem a megkönnyebbítő sírásról beszél.
Figyeljünk inkább arra, hogy a sírás összetöretésünk jele. És ha összetörik emberi világunk, akkor legalább meglátjuk ama másik világot. Az ember életében van egy látható, földi élet, és van egy nem látható, lelki élet. Amikor a földi dolgok lerombolódnak, mindig jobban értjük a lelki dolgokat.
Az örök élet ígéretéről, a vigasztalás mikéntjéről mindjárt szólok, de előbb gyorsan szeretnék leszögezni valamit: Jézus nem örül összetöretésünknek. Nem örül sírásaink kiváltó okainak. Nem jó neki, hogy nekünk rossz. Nem azért adja nekünk a sírást, mert meggyötörve majd kénytelenek leszünk rá figyelni. De ha már így van, és sírunk, akkor lássuk meg a lelki életünket, és abban lássuk meg az Ő vigasztalását.

III. Mit ígér nekünk Isten? Mire irányul lelki életünk? Az örök életet ígéri. Azt, hogy a lelki életünk halálunk után is megmarad. És még többet: azt, hogy vele leszünk. Ami azt jelenti, hogy el nem múló boldogságban, szeretetben, örömben lesz részünk. Ezt üdvösségnek hívjuk, és mennyországnak. Ha ezt hisszük, akkor Istenhez kerülünk majd, ezt a reménységünket hívjuk üdvbizonyosságnak.
Nagyszerű dolog az üdvösség, de hogyan ad ez vigasztalást a látható életünk feletti, evilági sírásainkban? Erre a kérdésre szeretnék választ adni az olvasmányként felolvasott történettel, Jézus és a kánaáni asszony történetével. Ebben a történetben a kánaáni asszony kérését Jézus elhárítja. „Nem közülünk való vagy, nem tudok most veled foglalkozni.” Furcsa ez a jézusi elutasítás, de figyelmünket fordítsuk inkább a kitartóan könyörgő kánaáni asszony érvelésére: „a kutyák is esznek a morzsákból, ami lehullik az asztalról...” Abban az időben morzsa alatt a mai morzsaléknál jóval nagyobb, olajtól összecsomósodott lepénydarabokat képzeljünk el: ezek kiadós falatok voltak a kutyáknak. Szóval: azzal érvel az asszony, hogy bár Jézus a zsidókhoz jött, de azért itt és most segítsen rajta, a kánaánin, az idegenen. És Jézus felfigyel az állhatatos kérésre, sőt, azt mondja rá: „asszony, nagy a te hited”.
A megígért és elhitt üdvösség öröme talán mégsem olyan távoli. Mert kérhetjük azt, hogy abból néhány morzsa jusson ide is, ebbe a mostani, látható életünkbe. Mert nem csak egyszer és majd lesz valami ebből a mennyei megelégedettségből, hanem már most biztosak lehetünk abban, hogy minden kudarca ellenére nem rossz az életünk. És ez valóban vigasztal bennünket. Jézus ezt a vigasztalást ígéri. Higgyük el Isten ígéretét, reméljük a mennyországot, és annak csodáiból erős könyörgéssel kérjük el néhány morzsányit. Sírásunkban így legyen vigasztalásunk.

IV. Zárásképpen még egy dolgot hadd említsek. Megvigasztaltatásunk nem jelenti azt, hogy nem fogunk soha többé sírni. Nem úgy végződik a mondás, hogy „boldogok a sírók, mert többé nem sírnak...” Hanem úgy, hogy a sírók újból és újból megvigasztaltatnak. A keresztyén embernek nincs kevesebb szenvedése a nem keresztyénhez képest. Sőt! A 394. énekünk – Térj magadhoz, drága Sion – egyenesen úgy fogalmaz: „azt bünteti, kit szeret”. Szóval: legalábbis nem szenvedünk kevesebbet másoknál. De nekünk van vigasztalásunk! Ezért lehetünk boldogok. Ezért lehetünk még mi, sírók is boldogok. Ezért mondhatja Jézus, hogy „boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. Ámen.



Imádság: Urunk és Istenünk, hálával fogadjuk el megvigasztaltatásunkat. De azt is tudjuk, hogy legnagyobb bánatunkban nem lesz másra erőnk, mint elkiáltani nevedet: „Jézus”! Hallgasd meg könyörgésünket most és akkor is, amikor csak a neved kiáltására vagyunk képesek. Vagy talán egy mondatnyit tudunk mondani, mint a keleti keresztyének: „Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam, bűnösön”!
Hallgasd meg mindazok imádságát és könyörgését, akik hivatalosan és maguk által is kimondva távol állnak a hittől és az egyháztól – de ha bajban vannak, velünk együtt kiáltanak: „Uram, segíts”! Lásd meg összetöretésünket, sírásunkat, adj vigasztalást, hitet, reménységet életünkbe!
Imádkozunk nem csak magunkért, hanem mindenkiért ezen az egész teremtett világon. Kérünk Téged, hallgass meg minket! Ámen.